Nehezebb sovány földön, silány éghajlat alatt s messze jó vásártúl gazdálkodni, mint hol a természet pazarolva jutalmaz minden fáradozást. – Nehéz oly várat védelmezni, és sok lelkierő kell hozzá, hol a világ szemei elől elvonultan a legjobb siker sem lehet egyéb, mint hosszú nyomorúság után a vár omladéki alatt tanú s taps nélkül temetőhelyre találni. S csuda ott szépet alkotni, derekast írni, hol nincs megismerő, nincs olvasó sat.
Könnyű azért sok szépnek véghezvitele más nemzeteknél, ami nálunk igen nehéz. Minekünk az erény sokkal magasb lépcsőjén kell állni, mint másoknak, ha igazán kívánunk használni. Zrínyi fényes végét ki tudja, ki ismeri külföldön, s számtalan más derékeink halhatatlan tetteit? Játékszínünk oly keskeny s csak szinte olyan, mint valamely privát házban, hol a játszóknál nincsen sokkal több néző! S az a kevés, ami Zrínyirűl más hazákba átsugárzott, nem inkább Körnernek tette-é, mint magunké? Midőn a világ történetinek rajza kitörülhetlenül festi Salamis, Plataia s Leuktra dicső napjait, és szinte az egész emberiség számos halandók nevét kelettűl nyugotig tisztelettel említi s nevezi, hazánk históriája azonban néma, s halhatatlan eldődink, mint jeles egykorúink s eldődink, csak előttünk isméretesek, s rólok is csak a kisebb s tehetetlenebb rész tud.
Midőn másutt sassal repül a költő képzelete a határtalan kékben, s ezernyi embertárs osztja szíve hevét s vele sír, vele mosolyg; nálunk nem mer emelkedni, nehogy tollait veszítse. S ha mégis köd, szélvész s zivatarok közt merészen fellövell, szinte csak maga, kevés más nézőkkel méri felemelkedési magasságát! – S iparkodjunk, hogy itt is ne, mint Körner Zrínyit, a külföld hozza igazi fényébe, vagy hogy jobban mondjam, közünkbe Berzsenyieket, Kisfaludyakat sat., hogy ne a külföld ismértesse meg velünk Virág munkáit, az Erdélyi Muzéum* s literatúránk egyéb szépeit. Siessünk s vegyük magunk elő azon sok derekast, ami hazánkban rejtve van; s ne tűrjük, hogy megelőzzön minket az idegen, s azt tapsolja s dicsérje, amit nem is gyanítunk, hogy mienk, vagy annak még hátat is fordítunk, s mi magunk tiporjuk otrombán saját szülteinket, midőn még a rinocérosz se sérti tulajdon borját.
S hát egy s más hasznos létesítésében mennyi akadály s gát minden oldalrúl! Mily kevés jóakaró s becsületes elősegélő! Hány factio s hány útbanálló! Valóban annak, ki nálunk igazán kíván használni, szünet nélküli öntagadás életmunkája, s minden várható jutalma az önbecsérzés s önisméret. S azért nálunk szükségesb az erény, mint másutt!