A szó a lélek egyedüli orgánuma. Állati vágyainkat hangok, jelek, képvonásaink, mozdulataink és testünk által nyilatkoztatjuk ki. De amit a földi salaktól tiszta lélek érez, azt csak a szó fejezheti ki, s azt is csak gyengén és igen felszínesen!
Van-e köztünk olyan, aki a világ jelesebb íróinak néhányát olvasva, hellyel-közzel nem döbbent volna meg valamely érzelem világosb kitételén, amelyet sejtve, sokáig hordta saját keblében, s annak ott létét, mintegy homályon keresztül, mindig gyanította is, de kimondani vagy nem tudta, vagy arra ösztöne nem volt? S ki az, aki élete néhány pillanatában legalább nem érezte volna keblét szinte pattanásig feszülni olyan édeni öröm és édes kínnal telve, amelyet emberi szó egészen nem ejtett még ki soha? S ki az a szerencsétlen, akiben a lélek legmélyebb gerjedelmei soha nem ébredtek fel, s a szívnek áradozásai nyelvét még soha tökéletesen nem nyomák el? S ki végül az a szerencsés szerencsétlen, aki egészen ki tudta volna fejezni, ami a lelkében volt? Szerencsés, hogy a nyelvnek oly nagy tehetségével bírt, de szerencsétlen, hogy csak oly parányi volt lelkében, amit még emberi nyelv is elő tudott rebegni!
Több van bennünk, sokkal több, mint amennyit szóval ábrázolni tudunk, s azon arányban, amelyben lelkünk – nemes érzéseink, tudományaink és erényeink által – mindinkább tágul és nagyobbodik, abban az arányban némulunk el, s hallgatunk végül, ha nyelvünk kicsinosítva, gyarapítva és gazdagítva nincs. S miként sok esetben az ok következmény is, s a következmény megint okokat szül, szintúgy nő a lélek a szó, és a szó a lélek által.
Azon ifjú, aki nem romlott keblében, az első szerelem édes kínjait érzi, s az által válik nemesebbé. De ugyan ki tudja-e szóval csak a század részét is ejteni annak, amit öröm- és fájdalom-szaggatta mellében tapasztal? S vajon a legfenköltebb költő és a legvalódibb bölcs, akinek a szó és a nyelv a legnagyobb hatalmában áll, tudja-e csak félig tökéletesen is kifejteni azt, ami néha lelkén villan keresztül, vagy abban mélyen, de világosan fekszik? S csak egy szép tavaszi hajnal, egy őszi nap-alkonyat, egy kies vidék nem foglalják-e úgyannyira egész létünket el, hogy szívünk áradtában, csak némán szívjuk a lelkünkkel rokon természet bájörömeit!
A szó tehát csak felszínes tolmácsa lelki érzéseinknek, szintúgy, mint a festő a természetnek csupán külső vonásait rajzolja szemeink elé. S valamint ez, habár a legügyesebb is, messze elmarad a természet dics-csodái mögött, s színei azokéhoz képest csak holtak. Ugyanígy nem teheti ki a legtökéletesebb nyelv, a legékesebb szózat, a legédesebb zengedelmű ajak és a legbájolóbb előadási tulajdonság is, oly világosan, oly elhatárzottsággal és renddel mindazt, ami az ember legbelsőjében rejtőzik!