Nem halljuk-e legalább szinte mindenki szájában a panaszt? Egynek az utak rosszak, másnak kereskedés, vízi csatornák, vasutak kellenének; ennek a szegények s koldusok nagy száma terhes; annak a nyelv nem eléggé halad, az olvasók mennyisége csekély; megint mások az éjjeli világosítás híját kárhoztatják városinkban, nemkülönben a trottoirok s fedélcsatornák nem létét; ismét mások a tömlöcöket s foglyok tartását gondolják hibásoknak s több efféle.
Hogy minden időben volt, van s lesz is panasz, természetes; de igen különbözik a javítni kivánástúl. Amaz magával, embertársival, kormánnyal, egyszóval mindennel való elégedetlenségbűl foly, s többnyire alacsony haszonkeresés vagy romlott sárepe nyavalája. Emez pedig embertársihoz, hazájához s a tökéleteshez vonzó szeretetből ered, és szebb lelkek sajátja.
Ezen szebb s jobb ösztön nálunk szembetűnően nevekedik, s nagy szám készen áll – fáradsága s java egy részének áldozatával – egyet s mást hazája vagy legalább vidéke virágzatára s gyarapodására előmozdítni s felállítni. Soknak, igen soknak célja csak egy: nemes és dicső, s nem egyéb, mint a közjó előmozdítása; de annál különbözőbbek s többfélék azon módok, melyeket mindenki a közcél elérése végett legfoganatosbaknak tart s melyekhez ragaszkodik. Mindegyik építni akar s mind ugyanazon egy épületen, de a talpkövet szinte mindegyik másképp s máshová akarja rakni, s mindegyik különb móddal fog az építéshez. Sok az első emeleten kezdi, némely annak kifestésével, s némely szinte a ház tetejével gondolja legjózanabbnak a munka kezdetét. Igazi talpkövet ritka rak.
„Bárcsak szabad volna a horvátországi Ludovica-út”* – így szól egyik. – „Volna biz inkább függőhíd Pest és Buda között” felel a másik. – „Mindenekelőtt sétálóhelyeket készítsünk, s a pesti Duna partjaira fákat ültessünk, mert azok növéséhez idő kell, és …” – „Ez már mély okoskodás! Állítsunk magyar theatrumot inkább, az terjeszti a nemzetiséget s nem a fák!” – így bölcselkednek mások. – „Csak külföldön ne laknának mágnásink, költenék pénzeket jószágikon, s járnának csak vármegyegyűlésinkre.” – „Hiszen az nem árt, csak az a külföldi ruha, kapca és cipő, meg az a, hogy is mondják csak, collier grec ne csúfítná magyar testeiket s képeiket” – így szitálják az igazságot megint mások. – „Papirospénz öl bennünket, bár körmöci aranyunk volna, s bányáink temérdek kincse hazánkban maradna.” – „Nem ez, barátom – felel erre más –, csak a só, a só ne volna oly drága.”* – És számtalan több effélék! Csakhogy ki-ki saját gondolatját hiszi legmélyebb sarkalatkőnek s leg- és legelső lépésnek, melynél hazánk lehető előmenetelét kezdeni kellene.
Sokan pedig minden hátramaradásunkat a kormánynak tulajdonítják. – Az appalto, a harmincad okozza képzeletekben nyomorúságunkat. Csak az ne volna, díszlenék akkor minden. Számosan szomszédink – kikkel közös urunk van – kárán akarják alapítni a magyar szerencsét; és szünet nélkül a vám és csak a vám körül fárítgatják eszeket. Mint a félszemű, ki mindég azon szomorkodik, hogy vak szemével nem lát, s nem örvend inkább a természet csudáin, melyek megmaradt szeme kristályában festekeznek.