Hányszor halljuk a bölcsesség s igazság némely törvényit felebarátink ajkain, s hányszor terjesztünk mi is szép hangon s meleg öntetszéssel némelyeket követésre méltóul elő, mint p. o. „Ismerd meg magad”, „Az egyesült munka erősb”, „Egy nap se línea nélkül”,* „Halljuk a más részt is”, „A rend mindennek lelke” s több effélét. S ugyan valljuk meg, mely ritkán hozzuk ezeket valóságra s életre tetteink által. Már csak vegyük az éppen említettek közül eleinte a bölcsességnek azon első mondását: „Ismerd meg magad”, s fejtsünk ki mindent, ami vele összeköttetésben áll, s úgy fogjuk tapasztalni, hogy mindennapi foglalatosságinkban annak hasznát venni közönségesen elmulasztjuk.
Az önismeret külön véve, minden egyéb körülállások ismerete nélkül, csak csorba hasznot hajtana; de a bölcsesség azt kívánja, hogy mindenki magát, azaz: testi s lelki tulajdonit; körülményit, úm. nemzetiségét, vagyonát, hazáját, hazafiait; összeköttetésit, azaz szüleit, rokonit, gyermekit; választottit, úm. szerelmét, barátját, ismerősit oly tökéletesen ismérje, amint azt agyvelői ereje csak engedi – a bölcsesség azt kívánja, hogy ezek kitanulása s kiismerése élete fő foglalatossága s fő tudománya legyen; és hogy végre minden külön helyzetiben, önmagát s összeköttetésit keresztüllátván s tökéletesen ismervén, ha úgy szabad mondanom, házi esze szerint cselekedjen.
A legmagányosabb ember is számos oldalú, úgyhogy még egy remete is különféle helyeztetésekben van; mert ő egyszerre a Mindenható teremtménye, király jobbágya, haza polgárja, atyja fia, testvére bátyja vagy öccse, embertársai felebarátja sat. S ha mindazokat teljesen nem ismeri, ti. önmaga oldalait – nem is fejlődhetik oly tökéletességre, vagy ami éppen egy, oly boldogságra, mint az valósággal tehetségében volna. Azért látunk mindenoldalú ismeretek híja miatt annyi különben jó atyát, ki egyébiránt nem jó hazafi; viszont sok jó hazafit, ki nem jó férj; számos jó házitársat, ki nem jó gyermek, nem jó rokon; sok jó gazdát, ki nem jó polgár; számos törvénytudót, ki minden egyébben tudatlan – s több efféle.
Aki pedig úgy akar cselekedni, hogy valaha azt meg ne bánja vagy tán meg ne sirassa is, annak mindazon pontot, melyen áll, mindazt, ami azon ponthoz ér s üt, tökéletesen ismerni elkerülhetlenül szükséges; mert a cselekvés oly szoros összeköttetésben áll magunk s körülállásink mibenlétével, hogy az csak ebbűl folyhat józanon.
Ki világosan érzi s tudja, hogy egészsége gyenge, bátorsága csekély, az katonává nem lesz; ki azt nem tudja – mert magát nem ismeri –, az tán azzá lesz, de hihetőleg a csatában nem jelen, hanem hátul az ispotályban fog lenni, avagy előrehaladáskor arriére-garde-hoz, hátravonuláskor pedig avant-garde-hoz fog kéredzeni, s így korán veszni vagy kikacagtatni, midőn más szférában tán hazafiai megbecsülését s megelégedett hosszú életet találhatott volna fel. – Ki jól tudja, hogy szemei gyengék, azok hasznát kímélve fogja venni, s így hihetőleg a nap sugárinak még vén korában is örülni; ki ellenben azt nem tudja, kábulásig merül tán könyvekbe, s végre többet tudhat ugyan, mint mások, de sokkal kevesebbet vagy tán semmit se lát. Aki nyilván tudja, hogy az elme három fő tehetségei: képzelet, emlékezet s ítélet tökéletes arányban nincsenek benne egyesülve, nem fog felemelkedésre vágyni, nem fogja munkássági körének tágulását kívánni, mert világosan látja maga előtt: hogy annál kárhozatosb elbízottság és vakság nincs, mint másoknak tanácsolni vagy másokat vezetni akarni ahhoz kívántató talentum nélkül; s hogy azok, kik ezen hiányokat nem érezvén, magokat kolomposokká s vezérekké tétetik, több kárt okoznak, mint hasznot, és sok fáradozásikért, ha mégoly tiszta szándékbúl folytak is, dicséret s hála helyett gúnyt s gyűlölséget aratnak – sőt némelykor áldás helyett felebarátikat könnyekbe borítják sat.