Vezessétek ti, mint valaha Spárta anyjai, fiaitokat az érdem s erény mezejére! Fejtsetek bennek ki már gyenge koraikban minden szépre s nemesre vágyást! Neveljétek bátrakká, igazságszeretőkké, adott szavaiknak teljesítőjökké, szóval férfiakká! S ha valaha sivatag termő kies vidékké, posvány gazdag gyümölcsökkel viruló ligetté válik a hazában, ha a magyar név mindenütt tiszteletet gerjeszt, s a magyar híre mindenbeni előmeneteléért a föld kerekén elterjed, legyen az édes jutalmatok. Most a világ legszámosb nemzeti alig tudják, hogy vagyunk! S némely idegen ritkán hallván magyar szót még főbb városinkban is, azt kérdi: ugyan hol van Magyarország? – S ha magyar szó nem zeng a magyar asszony ajkain, s ő tán csak a külföld gondjaiban vesz részt, s csak az érdekli, ami Párizsban vagy Londonban történik, midőn nem is gyanítja házában a rendetlenséget, a zavart – s ha némán nézi a fiatal hölgy a hazafiúság legszebb tetteit, s azt anyanyelvén dicsérni sem tudja, nem használ akkor többé semmi.
De ne tartsunk ily elaljasodástúl, mert nem félelem s hideg tisztelet köt többé sok szerencsés gyermeket érdemes szüleihez, hanem a természet legszebb kötele, a szeretet – s nem hiszik többé a szülék, hogy külső fény s felszínség elég a magasbra szültnek minden csinosodására. És senki nem mer ilyeseket már tréfán kívül mondani: a nagy urat rossz írásárúl esmérhetni meg sat., hanem ki-ki azt gondolja s arrúl van meggyőződve, hogy a szép név csak érdemesre illik, úgy mint a kényes ruha jól nőttre, midőn a görbét, kit senki észre nem vett volna, csak elcsúfítja s nevetségessé teszi, s hogy a régi nemzetségbeliek csak abban nyertesek, hogy elődeiknek nemes nyomdokit követni szinte kéntelenek, nehogy azok őket tán be ne fogadják – s rokonságokbúl kitagadják. Hány szép régi magyar név jeleli már hazánk serdülő fiait, s Kálmán, Béla, Gejza, Gyula, László, Dénes sat. nevek mennyire nem gerjesztik szíveinket édesen érzett örömre, ha meggondoljuk, hogy mai anyáink nemesb része nem is fogja tűrni, hogy fiai ily neveknek új becst, új díszt ne adjanak.
Mi pedig a szebb lelkű asszonyt ne véljük olyannak, ki csak hiábavalóságokkal s őtet kecsegtetővel tud mulatni, s előtte minden komolyabb s nemesb idegen. Ne gondoljuk, hogy külsőnk s felszínségünk, bármi tetszős s kedves lenne is, hajlandóságokat már megnyeri. – Ó, nem! Csak férfiúi báj – mely lelki s testi erőn alapul – dobogtatja sebesebben az el nem romlott asszonyi lényt, s az olvasztja a kőszívet végre nyájas viszonérzésre. S mi köti az emberiséget rejtett s titkos lakhelyében erősb láncokkal össze, mint egymáshoz vonzó szenvedelmünk? S valjon mi egyéb teszi ezen bájkötelek öröklétét, mint az adott szó szentsége s egymásban helyeztetett bizodalom? Tanítsatok hát ti már gyermekkorunkban mindenekelőtt igazságszeretést s csalfa, hazug szó s tett gyűlöletére; mert hány vagyonos elszegényülésével, mennyi szerencsétlen könnyárjával, hány repedt szív néma fájdalmival tölti be a hazug szó, csalfa tett a világot!
Legyen csak bizodalom a házasok és szeretők közt, hihessen barát barátnak, kösse csak bizonyos hitel polgárt polgárhoz, kereskedőt földművelőhöz, s mily kevés idő alatt terem a megelégedés s tán a szerencse is ott, hol eddig még sohasem mutatta magát!