Széchenyi István: A szélsőséges nézetekről

Videó

Hangoskönyv

Leírás

Az emberek egymást közönségesen vagy igen magasra emelik, vagy legalsóbb lépcsőre állítják, s magokrúli ítéletikben is szintoly ritkán tartanak középutat, mint csaknem minden egyébben. Falun nevelt s alacsony helyeztetésű azt hiszi sokszor, hogy minden városi lakos romlott, s a magas születésű elfajult – némely előkelőt pedig könnyen félistennek tart. Az úgynevezett nagyvilágban nevelt pedig künn a mezőségen csak faragatlan társakat képzel, s egy szerencsétlen rablórúl, ki tán bor hevében vagy pajkosságbúl agyonüté a zsidót, s egypár forintját elvevé s végre akasztófára kerüle, azt gondolja, abbúl minden emberi érzés ki volt rekesztve, és szinte gyönyörűséget érze vérontásban sat. Embertársink se nem olyan jók, se nem olyan rosszak, mint azt mindent nagyító képzeletünk festeni szokta.

A legjobbak esnek, buknak, s a legromlottakban is van jó. S csudálva látnók némely nagy ember gyengeségit, hibáit, melyeket az idő s távolság rejt csak el szemünk elől – mint közönségesen a legrosszabb hírben és szagban lévőkrűl, végtére, ha jobban megismérkedünk velek, azt szoktuk mondani: Nem oly rossz s nem oly romlott, mint állították s gondoltuk, s a német példabeszédre emlékezünk, hogy Asmodaeus korántsem oly fekete, mint amilyennek festik. Az embernek nincs elég ereje se tökéletesen jónak, sem elhatárzottan rossznak lenni; hanem a legerősb is majd felemelkedtetik lelke által, majd teste gyarlói húzzák le a földre.