Egyik ma azért kárhoztat, mert harisnyát viselünk, s inasunk német ruhában jár, vagy hogy lovunk farka rövid. Másik vadságunk- s betyárságunkért üldöz, s nevetségesnek látja, hogy még utcán s lóháton is pipázunk. Egy harmadik mindent megbocsátna, csak szakállunk ne volna oly hosszú; de felejti, hogy csak két életforgás előtt eldődinknek, kikre annyira szeretünk provocálgatni, igen hosszú szakállok volt, s akkor megint bizonyosan ők hitték, hogy elbomlik a világ, ha azon szép férfiúi fekete vagy pátriárkai hó szakállhoz beretva közelít! Mintha polgári erénynek szakáll volna fészke, úgy mint Sámson óriási ereje – az Írás szerint – hajában volt. Egy más megint késő ebédlést gyűlöl mint halálos bűnt, s azt, ki későn s tán munka után eszik, magánál, ki korán s tán munka előtt nyeli sültjeit, sokkal csekélyebb embernek tartja. S számtalan több efféle, melynek előadására hónapok kellenének!
S ily helyezetben addig vergődünk a „mit tegyek, s mit fognak mondani” közt, míg mindenkinek szolgájává s előítéletek rabjaivá leszünk, vagy keblünket bezárva, az élet piacát odahagyván, igazi egoistákká válunk.
S nem ezen két osztály teszi-e az emberi társaság nagy részét, melynek egyike rablánc által lebilincseltetve minden magasb és nemesb repülésre erőtlen; másika pedig elkeseredve se felebarátinak, se hazájának nem él, hanem csak önmagának, s elszakadását a világtúl mint embergyűlölő kezdi s közönségesen mint szibarita végzi, ki se lelkét, se szívét többé semmivel sem táplálja. Spedig magyar boldogan vagy csak megelégedten is miként élhet ily erkölcsi eledel nélkül, ezt kérdem részrehajlás nélkül. A magyar, kinek nagyobb része lélek?