Széchenyi István: A halottról csakis az igazat

Videó

Hangoskönyv

Leírás

A halál legnagyobb engesztelő, s az, ki többé nem lehel, senki útjában sincs is többé, senkit fényével, erényivel nem sért, elsőséget nem nyerhet, se tapsot, se hivatalt, se hagyományt sat. S az elhamvadottnak dicsérete, kivált előbbi ellensége ajkán, a kisded belátású előtt sokszor igen nagy bámulást gerjeszt, de az csak olyan, mint a színjátszói csillogó korona, mely papirosbúl készült s igen olcsó.

Ha pedig igazságát tekintjük a dolognak, midőn azon senki nem kéteskedhetik, hogy többel tartozunk az élőknek, mint a holtaknak, mért ne volna szabad az elhunytrúl rosszat mondani – ha gyalázatosan élt? S volna-é enélkül akár egyes nemzetnek, akár a világnak igazi históriája vagy csak egy biográfia is a szó s hitelesség valódi értelmében? Egy becsületes embernek, kit életében elnyomtak, üldöztek s mindennapjait elkeseríték, mi jutalma volna végre, ha még holta után is a rossz cselekvő- s alacsony élővel, ki itt tán kinccsel s hatalommal volt felruházva, szinte egyenlő dicséretet nyerne, s így ezzel hasonló sorsú lenne?

Mi emeli lelkünkben az igazság szeretetét magasbra az egyiptomiak azon régi szokásánál, mely a királyokrúl holtok után tarta ítéletet? S az egész közönség lelki tulajdonira mi lehet hathatósb s áldottabb befolyású, mint ha még a serdülő is naponkint tapasztalja, mily szenny s kárhozat ragad a rossz névre még akkor is, mikor ez nem is árthat többé; midőn a derék becse még akkor is zeng századrúl századra, mind tisztábban, mikor föld fedi már csontjait. Ezeknél fogva a holtakrúli közmondásnak így kell hangzani: de mortuis nil nisi verum.